Kritikák, beszámolók: feltöltés alatt

      A 2022. 04. 20-án bemutatásra került Két tétel női karra, két hegedűre és orgonára (Marton Árpád verseire) (op. 92) versei költőjének a véleménye:

"...Bolond heteim voltak, most akadt időm rendesen végighallgatni a két kórust - IMÁDOM ŐKET!!!
Korszerű de dallamos, csupa ötlet, csupa lelemény, csupa primér érzet!!!
Óriásiak!
Remélem, nem haragszol meg a hasonlatért, kicsit úgy éreztem, főleg az elsőnél, mintha Arvo Pärt írt volna nekem darabot - és az Ő dolgait imádom.
Ahogy a Tieidet is!!! VÁrom a folytatást!"

2022. 04. 28. facebook üzenet: Marton Árpád (Megjegyzés: a mű megírását és bemutatóját is az NKA támogatta)

     2021. 11. 24. Szeged, a Vántus István Kortárszenei Napok estjén:
     Balatoni képeslap, Kettős spirál op. 90 (2020) (bemutató) (Marton Árpád verseire) 
   "Az énekes produkciókat Balassa Sándor és Fehér György Miklós két-két dala  képviselte. Minden manírtól mentes előadásokat hallottunk, egyáltalán nem alakult ki bennem az a nagyon is ismerős érzés, hogy miért kellett pl. Kosztolányi verseit egyáltalán megzenésíteni? Gyakran esnek a zeneszerzők abba a csapdába, hogy ezt nem bírják megállni, de csak zenei kíséretet kap a jobb sorsra érdemes költemény, amely a kíséret nélkül is tökéletesen rendben lenne.
   Itt ez nem így történt, a gazdag zongoraszólam kiemelt és hangsúlyozott, elősegítve az énekes tartalom érvényesülését. Mint egy Mozart-áriában, amikor a zenekari kíséret az énekszólammal akár ellentétes érzelmeket és gondolatokat fejez ki. Az interpretáció Dobrotka Szilvia és Kerényi Mariann párosát dicséri."
     papageno.hu, Szatmári Róbert 

    1989. 11. 12. Mátyás-templom, Budapest
     Requiem orgonára op. 17 (1989( (bemutató)
     Farkas Zoltán: Requiem orgonára

     Egy fiatal magyar zeneszerző, Fehér György Miklós orgonaművet írt a halotti mise néhány tételére. A kompozíciót Dudits Pál mutatta be 1989 novemberében a Mátyás templomi orgonaestek egyikén.

     Egyszerűen hazugság volna, ha most – minden bevezető nélkül – ismertetni kezdeném a Requiemet. Hazugság, mert ezzel azt mondanám, mindebben nincs semmi különös. Holott épp ellenkezőleg: talán egyetlen korszakban sem hatott volna furcsábban ez a tény, mint ma. Nem mintha a halotti mise nem lett volna szomorúan aktuális az elmúlt esztendőben (amely a temetések, újratemetések és mártírok éveként vonul majd be a történelembe). Nem is azért, mert a kizárólag orgonára írt Requiem rendhagyó műfaj, zenetörténeti kuriózum – szemben a több évszázados hagyománnyal rendelkező, nagyon is általános orgonamisével.

     Sokkal inkább azért, mert ma Magyarországon az értékes kortárs zene és a mindennapos liturgiai használat széles ívben elkerülik egymást. Ami liturgiai használatra készül, az valójában nem „kortárs”, s ha elvétve születik is igényes zeneszerző tollából liturgiai vonatkozású kompozíció, annak többé nem a templomi szertartás, hanem a hangversenyterem a természetes közege. (Ha egyáltalán lehet még bármiféle „közegről” beszélni a kortárs zenével kapcsolatban hazánkban.) De itt álljunk meg! Erőnket és illetékességünket meghaladná annak a kérdésnek  boncolgatása, „hová” született Fehér György Miklós Requiemje. E helyett azt vizsgáljuk, milyen is ez a mű.

       Vizsgálódásaink elfogulatlansága érdekében le kell számolnunk egy szubjektív gondolattal, mielőtt még az elemzéshez kezdenénk. Nevezetesen azzal a tisztelettel, emellyel a zeneszerző iránt viseltetünk. Tisztelettel azért, mert ezekben a művészetpártolónak igazán nem nevezhető időkben is dolgozni akar. Annak ellenére, hogy nem tartozik egyetlen neves (vagy legalább „elhírhedett”) zenei körhöz, csoporthoz, egyesülethez és irányzathoz sem. Annak ellenére, hogy már nem élvezi az abszolút pályakezdő státuszából és életkorából adódó könnyed felelőtlenséget és helyzeti energiát. Annak ellenére, hogy egzisztenciális gondokkal küzd, s alkotásvágya legfeljebb súlyosbítja ezeket a gondokat.

     Nos, mindezeket le kellett írnunk ahhoz, hogy mindenféle külső szemponttól megazabadulván végre szemügyre vehessük magát a kompozíciót.

    A Requiem hálás elemeznivaló. Nem takargat megfejthetetlen titkokat, még az afféle – kissé konzervatív zenetudományi iskolázottságú – s a kortárs zenében nem túlságosan jártas muzikológus számára sem, mint amilyen e sorok írója. Legjellegzetesebb vonása talán az áttekinthető szerkezet, a formaérzék. Másképpen fogalmazva, annak a meseterségbeli tudásnak a jelenléte, amely épp századunk második felének zeneszerzésében tűnt el az átlagos műveltségű zenebarát elől. Valójában mégsem tűnt el, mert (az igazi mesterművekben) csupán egy magasabb szintre helyeződött, ahová avatatlan szem és fül már nem követheti, vagy ha valóban eltűnt, ott átadta a helyét a kóklerségnek, s a „mindent szabad”-dal való visszaélésnek, azaz a tehetségtelenségnek. A Requiem a zeneszerzői mesterség tanújelét adja, ebből a szempontból tehát „tisztességes” alkotás.

    Az Introitus (Requiem aeternam dona eis Domine) egyetlen hangot ismételgető pedálszólóval kezdődik. Nyilvánvalóan ez a kompozíció egyik csírája (ha nem épp a legelső ötlete). Eléggé elementáris és eléggé következetes ahhoz, hogy egyfajta tiszteletet ébresszen. Nem sejtjük pontosan valós vagy képzelt szimbolikus jelentését – leginkább a kérlelhetetlen, megváltoztathatatlan rendelés, végzet benyomását kelti, ugyanakkor egyfajta „semmiből való megszületés” hangulatot ad a mű első szakaszának. A tétel közepén váratlan fordulat következik: mintha hirtelen Liszt egyik orgonaművébe csöppentünk volna. A konszonáns harmóniák, a motívum átalakítása s az egész zenei folyamat nekilendülő sodrása teszi letagadhatatlanná a liszti jelleget. Ám a téte, végén visszatér a kérlelhetetlen oedál ostinato, s a zenei folyamat visszatér a kiinduló pontjához: a forma bezárul.

     A Tractust (Absolve, Domine) a négytételes ciklus Scherzójának nevezhetnénk, ha nem lenne képtelenség egy Requiem-tétellel kapcsolatban ez a terminus. A felfelé suhanó dallamot ezúttal nem nehéz a szöveg bizonyos szavaira vonatkoztatni, s a bűnök bilincseiből való feloldozás zenei képének tekinteni. A tétel egyetlen szólammal kezdődik, s csak később társul hozzá egy háromhangos ellenpont, amely – hagyományos elnevezésel élve – egyfajta „panasz-„ vagy „sóhaj”-motívum, amely később nagyobb lélegzetű dallammá, bartóki siratóvá fejlődik. Egy disszonáns kvartakkordból és egy konszonáns dúr akkordból kever érdekes hangzást a zeneszerző. Akárcsak az első tételben, a Tractusban is érvényre jut Fehér Györgynek az a képessége, hogy egyszerű eszközökkel megteremtse egy-egy tétel organikáját, belső összetartó erejét a különböző témák tömörített visszaidézése által. Újra feltűnik a fölfelé suhanó skála, immár kiterjesztett, „végtelenbe tűnő” formában, az utolsó hangzatban pedig a középrész kétféle akkordja egyesül.

       A Communio (Lux aeterna luceat eis Domine) meditatív jellegű tétel. Annak a – kisszekundokból építkező – „mikro-melodikának” a kiteljesedése, amelynek nyomait már az első tétel is magán viselte. Az egészen szűk tartományban forgó, megtorpanó, majd neki-nekilendülő dallam az orgona legmagasabb tartományában csendül fel. A tétel hangulata a „nagy misztikus”, Messiaen orgonazenéjét idézi.
   
    Az utolsó tétel (Libera me) egy erőteljes, fortissimo gesztus és egy visszafogott, szemlélődő zenei gondolat ellentétére épül. Ez utóbbi zenei anyag egy-egy nagy lélegzetű fokozáson keresztül újra és újra elvezet a tételt kezdő vad kiáltáshoz, de az utolsó szó mégis a lecsendesült szemlélődésé. Az utolsó ütemekben visszatér a pedálszóló monoton hangismétlése, melyhez egy magányosan éneklő dallam kapcsolódik. Így zárul az egész kompozíció egyetlen gondolati egységgé, amelyben talán nem túlzás az emberi világ feletti rend (rendelés vagy végzet) zenei képét fölfedezni.

    Az olvasóban fölvetődhet a kérdés: ugyan mi értelme van ilyen részletességgel ismertetni azt a kompozíciót, amelyet mindössze néhány ember hallott hónapokkal ezelőtt a Mátyás-templomban. Természetesen ez a néhány sor sem pótolhatja az előadásból, a meghallgatásból fakadó élményt, de nem is ez a szándéka. Épp ellenkezőleg: a művel való személyes megismerkedésre szeretné buzdítani az orgonistákat és a hallgatóságot egyaránt.
    Hiszen egy új orgonamű született, amelynek megvannak a maga értékei; amely korunk nyelvén szól hozzánk (még ha a szerző zeneiségének gyökerei érezhetően a hagyományba nyúlnak is vissza); s amely figyelmet és helyt kér magának. Kár lenne, ha erre a figyelemre túlságosan hosszú ideig, vagy éppen hiába kellene várnia.
    

 Muzsika, 33. évf. 4. szám, 1990. 04. 01., 32. oldal

2019. 09. 20. Két part között (Rákóczi-opera) - részletek a Nádor Teremben

A fb-ra feltettem most az akkori plakátot, amire Göllesz Zoltán, a hangverseny.hu szerkesztője, hangversenyrendező ezt írta:
"Emlékezetes előadás volt!" 

A Korvin lelkétől a Via crucisig: Fehér György Miklós műhelyében
(Hollós Máté: Művek bontakozóban) 

Muzsika 1999. szeptember, 42. évfolyam, 9. szám, 46. oldal   

Hála a millenniumi operapályázatnak, az utóbbi hónapokban a magyar zeneszerzők a hazai egész estés és egyfelvonásos operatermés gazdagításán serénykedtek. Fehér György Miklós nem indult a pályázaton, de - már a jelentkezési határidő lejárta után- maga is egyfelvonásosba kezdett. Mi ihletett meg? - Krúdy Gyula 1910 körül írt, Korvin lelke című elbeszélése inspirált vígopera komponálására. A mondanivaló ragadott meg ebben a novellában, amelyben senki sem szeret senkit. Abszurd a szituáció: az asszony, aki mint mondja, "egyetlen jó urát veszítette el"; midőn az föléled haló porából, felháborodik, amiért e csúfságot követi el vele, s visszafekteti, hiszen aki halott, haljon meg igazán. - Dramaturgiailag volt érdekes számodra e szituáció, vagy - mint említetted - a mondanivalót tartod időszerűen találónak? - 1998 Szilveszter éjszakáján olvastam az elbeszélést - a Krúdy-novellákat amúgy is nagyon szeretem -, s akkor hasított belém, hogy ezt az írást zenés színpadra kell vinnem. - Librettistaként hogyan láttál munkához? - Krúdy mondatait jól felhasználhattam: csak olykor kellett a zene kedvéért megváltoztatnom szavakat. Munka közben jöttem rá, milyen nehéz is a szövegkönyv-írás. Hiszen például amikor a szomszéd szobából hallatszik a hang, érzékeltetnem kell, hogyan jutottak oda. - Azzal, hogy magad vállalkoztál a szövegkönyv írására, egyszerűsíteni akartad az alkotófolyamatot, vagy minden részletre kiterjedőn kezedben akartad tartani azt? - Eleinte nem tudtam, mire vállalkozom, de mindinkább beletanulok. - Mi által véled zeneileg közvetíthetőnek a novella mondanivalóját? -A századforduló stiláris világából és eszköztárából indulok ki, sőt még idézetek is előfordulnak. Például egy hivatkozás Kurtág darabjára, a Bornemisza Péter mondásaira, amikor ezt halljuk: mindenek tartoznak ezzel, te is oda mégy, azhová egyebek mennek. Van bartókos, sőt múlt századi operás allúzió is. - E stiláris sokszínűséget jellemábrázolásra használod? - Nem koncepciózusan alkalmazom ezeket. - Nem építetted föl az opera vázát előre, inkább lépésről-lépésre haladsz benne. - Az utóbbi történik. A szöveg váltja ki a stiláris idomulást. Például amikor azt mondják: jobb úgy neki - akkor jelenik meg a múlt századi opera hangja. Ha közhelyeket mondanak a szereplők, akkor együtt beszélnek, ha beszélgetnek, akkor elbeszélnek egymás mellett. Ez tudatos. - Milyen együttes kíséri az énekeseket, s azok hányan vannak? - Közepes méretű szimfonikus zenekar kíséri a kilenc szereplőt: hat férfit és három nőt. - Hol tartasz a munkával, és mikorra tervezed a bemutatót? - Az év elején jól meglendült a munka, majd ez a lendület fokozatosan alábbhagyott. Talán ez a beszélgetés is megmozgat... Jövő év április 7-ére a Nádor-terembe kitűzték a koncerttermi bemutatót. - Ez első operád? - Főiskolás koromban írtam már egyet, de az mindössze negyedórás volt. Ez most 40-50 perces lesz. - Megérett benned a műfaj, s mostantól egyik operát a másik után komponálod, vagy csak pillanatnyi fellángolás ez a színpad iránt? - Sokszor belevágtam már az operaírásba: magyar drámákat kerestem - de egy-két jelenet után mindig megtört a lendület. Mivel azonban a Korvin lelke egyfelvonásos, el kell tűnődnöm egy ikerdarab szükségszerűségén. - Az opera kitölti minden, a komponálásra szánt idődet, vagy máson is dolgozol? - Egyik darabért hagytam abba a másikat - azt meg az operáért. Legutóbbi befejezett, de még be nem mutatott művem egy négytételes, orgonakíséretes kórus Reményi János emlékére, akinek énekkarában hajdan tíz éven át magam is énekeltem Miskolcon. Ez latin zsoltárszövegekre keletkezett, In aeternum cantabo címmel. Bontakozik egy gitár-zongora concerto is, amelynek három tétele közül a másodikban tartok. Később esetleg zenekarra is meghangszerelem. Készül egy Via crucis szöveg nélkül, négy gitárra. Beleképzelem magam abba, amint a templomi közösség elkezdi a kereszt útját járni. A képek között afféle reneszánsz átvezetést hallunk, majd egy stációnál megszólal a huszadik század "kegyetlen" hangja. - A Via crucis tartalmát illusztrálod a négy gitáron? - Igen. Van egy úgyszólván promenádszerű zenei anyag, amely a jelen idejű szertartás síkját képezi, és egy másik réteg, amely Jézus szenvedéseit jeleníti meg. - Távolról dramaturgiai hasonlóság mutatkozik Kazantzakisz Akinek meg kell halnia című regényével... Magad választottad a négy gitáros apparátust, vagy felkérést kaptál? - Az utóbbi időben gyakran írok gitárra, közrejátszik ebben Fogarasi Béla, Mosóczi Miklós és mások biztatása.

Share this page